Sziasztok!
Milyen érdekes és egyben milyen elszomorító olvasni a saját 3 évvel ezelőtti soraimat... Ahogy a mondás tartja: ember tervez, Isten végez...
Nos, nekem az elmúlt 3 év életem legelképesztőbben sűrű és hullámvasútszerű időszaka volt, több és mélyebb lentekkel, és kevesebb, kisebb fentekkel... Nem tervek szerint alakult...
Hol képes voltam tenni magamért, hol nem...
Volt még többször covid, és egészségügyi problémák is megjelentek. Hiszek abban, hogy a testünk jelzi a lelkünk bajait, így én ezeket én mindig lelki oldalról nézem azonnal, mit jelent, mit akar jelezni, mit oldjak meg végre az életemben.
Persze a túlsúly egy egyértelmű jelzés, hogy le kéne fogyni, de amikor lelki alapon tartogatod a "védőburkodat", mert olyan sok a nehéz, a rossz, a fájdalmas körülötted, hogy nem tudsz belőle "engedni", akkor a test-fogyasztási kísérletek elvetéltek eleve, mert a lélek csak így érzi magát biztonságban.
Gyermekkoromban azt láttam, hogy az Édesanyám bántalmazó kapcsolatban él és elfogy. Megfogadtam, hogy én ezt egy férfinak sem hagyom és "én biztosan nem fogok így elfogyni, és szinte láthatatlanná válni".
Érdekes nem? A férfi-férj programomat ismételtem, a tervemet pedig megvalósítottam: nem fogytam el-le, és 'gyakorlatilag' nem lettem láthatatlan.
És mégis milyen érdekes, hogy a férfiak számára mégis így vagyok láthatatlan, +x kg többlettel, mert valójában keresztülnéznek rajtam. A válásom óta csak olyan emberekkel találkoztam, akik kihasználták volna az adódó lehetőséget, amíg nincs jobb, szebb, felvállalható nő... Felvállalható: aki legalább 15-20 évvel fiatalabb (esetleg"tud még szülni"), meg van csinálva rajta minden szépen (azaz "igényes"), és maximum 55-65 kg ("modellalkat", meg lehet vele jelenni büszkén bárhol).
Volt, hogy azért akartam fogyni, hogy a férjem (ex) jobban szeressen.
Volt, hogy azért akartam fogyni, hogy a világ számára elfogadhatóbb legyek.
Volt, hogy azért akartam fogyni, hogy tessek a férfiaknak.
Most már azért szeretnék, mert olyan fizikai nehézségekkel küzdök a túlsúlyom miatt, amelyek a mindennapi életemben akadályoznak. Egy korábbi, 22 évvel ezelőtti bokatörés miatt a jobb bokám bemondta az unalmast 1 éve. Persze ennek is lelki oka volt, ami itt, ezen a sérült területen tudott legjobban megmutatkozni.
Testünk jobb oldala a "férfi", "apai" oldalunkat képviseli. Mikor eldöntöttem, hogy elválok, és meg is valósítottam a költözésemet, egyik pillanatról a másikra bedagadt ez a bokám, és elviselhetetlen fájdalom jelent meg benne. Kiálltam magamért, léptem, de a lelkem majd beleszakadt, és a lábam megállított.
Ugyanezen az oldalon, bármilyen nagy életváltozás előtt álltam, megjelent valamilyen fájdalom a bokám környékén.
Én, tisztában lévén, hogy mi okozza a hirtelen problémákat, mindig légzésterápiára mentem el, feloldani az eredeti feszültséget, traumát, ami az adott helyzettel aktivizálódott. Legtöbbször sikeresen.
Pontosan egy évvel ezelőtt a középső lányom úgy döntött, nem szeretne többé az apukájánál tartózkodni, az iránta tanúsított viselkedése miatt, és többet nem ment hozzá. (fele időben, tehát minden második héten ott voltak.)
Támogattam őt ebben a döntésében. Ám ez olyan mértékben felhozta a gyermekkori apa-traumámat egy pillanat alatt, hogy azon a napon estére bedagadt, beállt a bokám, és majd egy éven át, vonuló fájdalommal, sántikálva éltem a mindennapjaimat. Volt hogy aludni sem tudtam a fájdalomtól. Nagyon kimerítő időszak volt. Mentem azonnal légzésterápiára, de nagyon aggódtam a többi gyermekemért is... Hónapokig nem beszélt a lányom az apjával, félt ettől a találkozástól, amit teljesen megértek. Én 18 évesen, érettségi előtt költöztem el a nagymamámhoz, hogy tudjak nyugodtan tanulni, készülni, de abban sem volt köszönet, mert folyamatosan azon aggódtam, hogy mit kapnak a többiek (2 testvérem és anyukám) azért, hogy én el mertem menni, ki mertem állni magamért.
Ugyanez az aggodalom indult el bennem azonnal 1 éve, mi lesz a többiekkel (annak ellenére, hogy heti váltás volt), most majd nekik jár ugyanaz a viselkedés, feszkó, amire eddig a középső lányom kapott... Valóban, ahogy az várható volt, a legnagyobb, érettségi előtt álló lányomra szállt ez az "átok", aki félelmében, hogy megszakadhat az apjával való "jó" kapcsolat a kapcsolat egyetem előtt, és akkor vele mi lesz, nem mert kilépni úgy, mint a húga, és ott volt még a legkisebb, aki még nem került sorra, ő még jó kislány státuszban volt...
Idén január elején, egy csodaszép szülinapos kirándulás után ütött be a ménkű... A nagylányom átment az apjához, és úgy jött haza, hogy elég volt, többet ő oda nem megy. Erre a kicsi is mondta, hogy de akkor már egyedül ő sem szeretne... Nem volt mit tenni, mondtam, hogy megértem, elfogadom, nehezebb lesz így az élet, de mégis nyugodtabb, nem kell többet ott élni.
Mondhatom, hogy nagyjából aznap véget ért a kerek 1 éves lábfájdalmam! Anyai lelkem megnyugodott, és a belső gyermekem is, hogy mindenki, aki számít nekem, biztonságban van most már velem, egy fészekben... 💗😌🙏
A bokám, testem viszont ezt a mozgásszegény, sőt sántítós 1 évet megsínylette: mindkét lábfejem legyengült, a jobb bokám, achillesem mozgástartománya teljesen beszűkült, a bal lábfejem, térdem az extra terhelés miatt elkezdett fájni, és természetesen rengeteg plusz kiló is felkúszott, nem csak a mozgás hiányában, hanem a stressz-evő életmódom miatt.
Tudom, hogy ha most nem változtatok, akkor talán már sosem tudok majd.
Az anyagcserém belassult, bizony nem működik semmi sem úgy, mint 12 éve, mikor elkezdtem a DDP yogát, csodát nem várok. Sokat dolgozom, továbbra is rengeteg az egyéb tennivalóm az otthonunkkal, és a gyerekeken kívül nincs fizikai segítségem, magam csinálok, amit tudok. Sok a stressz az életemben, ami a stressz-evő oldalamat tolná előre. Meg kell találnom az utat újra önmagamhoz, hogy szeretettel és figyelemmel tudjak magam felé is lenni, ne csak a gyermekeim, ügyfeleim, családom és a tennivalóim felé.
Egyvalamit tudok, az életmódváltásom egyik alapköve a DDP yoga kell legyen! Tudom, ismerem, részemmé vált anno, senki sem veheti el tőlem, maximum én magamtól a lehetőséget, hogy segítsek magamon vele. Arthur motiváló videóját látva ismertem meg anno. Én nem vagyok olyan rossz állapotban egészségileg, mint ő akkor régen. A lehetőség előttem áll, hogy "könnyedén" változtassak az életemen, jelenlegi állapotomon.
Most egy cél lebeg a szemem előtt elsőre, egy kihívás önmagam felé.
Április 31-én ballag a nagylányom, és május közepén lesz 18 éves.
Nincs kitűzött cél kg-ban, centiben. Egy a célom, ezalatt a 2-2,5 hónap alatt szeretnék rászokni az edzésre, rendszeressé tenni az életemben. Nem helyet szorítani neki, hanem időt és helyet teremteni rá. Szeretném addigra jobban érezni magam a bőrömben, és kicsit persze lapítani a hasamon... 😅 Kezdetnek ezzel is bőven beérem.
Hosszútávú célom van, hiszen rengeteg kilót kell leadnom, és ez csak akkor megy, ha a lelki munkát is melléteszem, hogy a lelkem ne ijedjen meg, hogy védőburok nélkül maradok, mert akkora fene megette, és szegényke szépen visszaépíti, amit leadtam, amikor nem figyelek oda rendesen... 😅
Nekem sosem volt egyszerű, most sem lesz az. Nekem ez a küzdés jutott ebben az életemben, küzdés másokkal és önmagammal. Hiszem, hogy mi választjuk meg, ami vár ránk az életben, én választottam a küzdelmesebb életet, így ezen nem sopánkodok, tapasztalom, amit tapasztalnom kell. Remélem ez alkalommal azt, hogy hosszútávon sikerül az önmagam iránti törődésemet és szeretetemet változtatnom, és hogy ezzel a családomért is teszek, az a bónusz.
DDP yogára fel! BANG!🙌
90 napos eredményem 12 évvel ezelőtt... Harmadik gyermekem születése után 1 évvel kezdtem. Kíváncsi vagyok, mit lehet elérni 57 nap alatt, április 30-ig, 12 évvel idősebben, hasonló állapotból...😀
